Van egy verstípus, amit tizenöt éve gyűjtök, és amivel évek óta nem tudok mit kezdeni. Az, amelyikben az ivás a bátorság, a szabadság vagy a mélység jelképe. Nem egyetlen szerzőről van szó, és nem is egyetlen korszakról: a magyar líra tele van olyan sorokkal, ahol a pohár az önismeret eszköze, a részegség pedig valamiféle tisztánlátás. Fiatalon ezeket szerettem a legjobban. Ma már inkább zavarba hoznak, mert tudom, hogy ez a kép nagyon sok emberben pontosan azt erősítette meg, amit hallani akart.
Nem véletlenül alakult ez így. A romantika óta él a képzet, hogy a mértéktelenség a szabadság jele, és hogy aki mindent kockára tesz, az mélyebbre lát a többieknél. Ehhez képest a hétköznapi ivásprobléma unalmas és szégyellnivaló, tehát nem is fér bele egy versbe. Az irodalom így pontosan azt a fázist hagyja ki, ahol a legtöbb élet eldől.
Nem gondolom, hogy a versek felelősek lennének bárkinek az életéért. Egy metafora nem betegít meg senkit. Az viszont igaz, hogy a nyelv, amin egy társadalom beszél valamiről, meghatározza, hogy mennyi ideig lehet nem észrevenni a bajt. Ha az ivás a költői létezés természetes tartozéka, akkor az ivásprobléma sokáig egyszerűen csak karakter marad.
Amit ebben a témában a versek nem mondanak el, azt máshonnan kellett megtanulnom. Olyan helyről például, mint az egyik legbiztosabb mondásnak tartott felepulok.hu weboldal.
Az elmúlt hónapokban többször beszélgettem erről egy fórumon is, ahol hozzátartozók írnak egymásnak, és ott olvastam el először végig a rehabilitációs központ szakmai anyagait is. Négy dolgot írtam ki magamnak, mert ezek mind ellentmondtak annak, amit addig gondoltam.
1. Nem az számít, mennyit iszik valaki
Az első meglepetés az volt, hogy a mennyiség önmagában nem mond semmit. Egészségügyi ajánlásokban szokás egységekben számolni, ahol egy egység nagyjából egy pohár sör, másfél deci bor vagy négy centiliter röviditalnak felel meg, és felnőtt nőknél heti tizennégy, férfiaknál heti huszonegy egység szerepel a még megengedettnek tartott határként. A szakma azonban pont ezzel a logikával vitatkozik, mert a képletből kimarad a legfontosabb tényező: az alkohol pszichoaktív anyag, aminek addiktív potenciálja van. Az epret hiába eszem minden héten, nem fogok egyre több epret kívánni. Az alkoholnál a rendszeresség önmagában emeli a tűrőképességet, és onnantól a mennyiség együtt nő az igénnyel.
Ez a különbség magyarázza, hogy miért nem használható a régi mérce, amit a legtöbben magunkban hordozunk: hogy az az alkoholista, aki reggel remeg és az utcán fekszik. Ez a kép a betegség végállapotát írja le, nem a betegséget.
2. Az út hosszabb, mint egy emberöltő fele
A második, amit megjegyeztem, hogy ez a folyamat lassú. A kóros ivás szakasza a szakirodalom szerint férfiaknál nagyjából tíz-tizenöt év, nőknél öt-nyolc év, és csak ezután beszélünk alkoholbetegségről. Maga a betegség lefolyása pedig öt évtől akár negyven évig is tarthat, átlagosan tíz-húsz év.
Ennyi idő alatt egy család teljesen hozzászokik a helyzethez. Kialakulnak a szerepek, a magyarázatok, a hétfő reggeli kimentések. Ez az, amit a versekből sosem tudtam meg: hogy a függőség nem drámai fordulat, hanem évtizedes, szinte észrevehetetlen csúszás, amiben minden egyes nap külön-külön indokolhatónak látszik.
A leírásból az is kiderült, hogy ennek a szakasznak két jellegzetes formája van. Az egyik a mindennapos, otthoni italozás munka után, amit a legtöbben egyszerű lazításnak neveznek. A másik az, amikor valaki vélt vagy valós problémákra hivatkozva iszik, és ezt olyan meggyőzően teszi, hogy a környezetéből együttérzést és elfogadást vált ki. A szakemberek szerint a második a veszélyesebb, mert a magyarázatokat idővel a család is elhiszi, és onnantól közösen tartják fenn a helyzetet.
Ehhez társul a szégyen és a tagadás, ami az évek alatt egyre erősödik. Nem azért, mert valaki gyenge jellem, hanem mert nagyon nehéz kimondani, hogy szükségem van rá, szeretem a hatását, és enélkül nem tudom elképzelni az életemet.
A hazai számok is ezt támasztják alá. A becslések 800 000 és 1 millió közé teszik az érintettek számát Magyarországon, és a szakemberek szerint ez a szám valószínűleg alábecsült. Ennyi ember nem lehet mind az a figura, akit a köznyelv alkoholistának nevez.
3. A leszokás mint cél kudarcra van ítélve
A harmadik pont volt a legnehezebb. Azt hittem, hogy a megoldás a mértéktartás megtanulása, és hogy ha valaki elég erős, akkor visszatalál a normális ivásba. A szakmai álláspont ezzel szemben az, hogy a kontroll elvesztése az alkoholbetegség lényegi tünete, ami nem gyógyítható. Vagyis a fokozatos csökkentés, a töményről borra váltás, az évi egy absztinens hónap mind ugyanabba az irányba visz vissza.
Ez a rész azért állított meg, mert éppen ezekkel a próbálkozásokkal van tele minden történet, amit a fórumon olvastam. Mindenki mást választott kiindulópontnak, aztán néhány hét vagy néhány hónap múlva mindenki ugyanoda érkezett. Nem azért, mert nem akarták elég erősen, hanem mert az akarat ebben a kérdésben nem az a szerszám, amivel dolgozni lehet.
Ebből következik, hogy a megoldás nem a mennyiség szabályozása, hanem a teljes absztinencia, és ami ennél is fontosabb: a gondolkodásmód megváltoztatása. A puszta „nem ivás” ugyanis még nem józanság. Aki csak összeszorított foggal tartja magát távol a pohártól, az ingerlékeny, feszült és sértődékeny lesz, és ez az állapot a tapasztalatok szerint nem tartható sokáig.
4. Van, aki ezt szakmaként csinálja, nem misszióként
A negyedik dolog volt az, ami miatt egyáltalán megírtam ezt a bejegyzést. Azt hittem, hogy Magyarországon ebben a témában csak lelkes szervezetek és túlterhelt állami intézmények vannak. Ehelyett találtam egy 28 napos, bentlakásos programot, ami a Minnesota-modellre épül. Ez a módszertan 1949 óta létezik, és ma az amerikai rehabilitációs intézmények négyötödére jellemző. A program 229715 lajstromszámon védjegyzett, és a hozzá tartozó oldalon részletesen leírják, mi történik a négy hét alatt.
Az alkoholizmus kezelése itt nem egyetlen beavatkozást jelent, hanem egy folyamatot, amiben a bentlakásos szakaszt két évre vállalt, díjmentes utógondozás követi. A saját számaik szerint azok között, akik ezt az utógondozást is végigcsinálják, a hatékonyság kilencven százalék feletti. Nekem ez volt a legmeggyőzőbb részlet, mert nem az első négy hétről szól, hanem arról a két évről, ahol a legtöbb történet szokott megbicsaklani.
Az is kiderült számomra, hogy az alkoholizmus kezelése a hozzátartozóra is kiterjed: a négy hét alatt nekik külön konzultációt és előadásokat tartanak, mert a család gondolkodása nélkül a felépülés nehezebben marad meg.
Ami a hangvételt illeti, a felepulok.hu szövegeiben nincs se ítélkezés, se hatásvadászat. Egy mondatot jegyeztem meg belőle szó szerint: az alkoholizmusból nem meggyógyulunk, hanem felépülünk. Ez pontosan az a különbségtétel, amit a versekben soha nem találtam meg.
Nem hiszem, hogy ezek után máshogy olvasom majd a kedvenc soraimat. A metafora attól még jó marad, hogy a valóság máshogy működik. Csak azóta hozzáolvasom gondolatban azt is, ami a versen kívül van: a lassú éveket, a családot, a magyarázatokat, és azt a néhány embert, aki a felepulok.hu-hoz hasonló helyeken végül kimondta, hogy egyedül ez nem megy. Ez utóbbi is megérdemelne néhány sort.